Egy év és egy hónapja költöztünk ki budapesti, belvárosi lakásunkból a Pilis lábánál fekvő kis faluba, egy 30as években épült, de azóta többször átalakított házba, egy néhai paplakba-mint azóta kiderült. Első látásra a hűvös verandába, a nagydiófás, óriási kertbe szerettem bele. Nyár volt, kánikula, akkor ezek voltak a legszembetűnőbbek. És a tér, a levegő, a tágasság, kívül-belül. Hely, a gyerekeknek és nekem, az együtt- és különlét lehetősége egy házon belül, egy kényelmesebb egyben izgalmasabb élet ígérete. A részletek csak ezután következtek. A régi házakra jellemző arányok és építészeti elemek, a pesti belvárosi lakásokban megszokott nagy belmagasság, kétszárnyú ajtókkal, a nappaliban álló, házzal egyidős öntöttvas kályha, fürdőszoba kilátással a kertre és a vonuló felhőkre, félszobányi kamra, lakásnyi, bontott téglával kirakott pince, messzire futó kilátás a kertből és a házból. Az, hogy a diófa beinteget a nyitott ablakon a hálószobába, hogy az utca vége már turistaút, és a friss levegőn megszáradt ruha gyerekkort idéző illata már csak itt lakva tűnt fel. A házzal együtt örököltünk három macskát is- nevet is kaptak a lányomtól- Áfonya, Kék és Berci. Építettünk nekik melegedőt télire, és a leghidegebb napokon bejöhettek a kályha mellé, a gyerekek nagy örömére. Azután jött a tavasz. És vele együtt a fű között felbukkanó krókuszok és tulipánok, az elképesztő lila bujaságba boruló orgona sövény, a gyöngyvirág mező a veranda lábánál, és az egymást váltó illatok. Köszönet annak, aki itt lakott, és aki úgy építette, telepítette a kertet, hogy mindig legyen valami, ami épp virágzik és ontja az illatát. Mintha ez a hely engem várt volna. Gondoltam többször az elmúlt egy év során. Munka is volt bőven, de szerencsére segítség is hozzá. Lett kolostorkertek hangulatát idéző konyhakert és fűszerkert, kisház a gyerekeknek nagy homokozóval és hintákkal az árnyas diófa alá, napos terasz, azokra az időkre, amikor még a veranda hűvössége nem esik jól, természetesen a legszebb kilátást adó pontján a kertnek. És mindenhol virágok, évelők, rózsák és íriszek. Amikor nyár derekán el kellett mennünk innen pár hétre, hogy elvégeztessen az a munka is, amit én nem tudok elvégezni, megéreztem, hogy nehezebb itt hagynom ezt a helyet, mint eddig bármelyiket is életemben. Már ide tartozom. Örültem, hogy megbízható kezekre hagyhattam, különben aggódtam volna. Így is aggódtam. De a tető új cserepeket kapott, hogy kibírja a hosszú éveket, és a szép kis öntöttvas kályha is megpihenhetett, lett helyette egész házat befűtő kandalló.
Most itt tartok. Ami a házat illeti. És akkor jöhet a folytatás, készülhetnek a tervek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése