Sára és Borisz szobája

Még ki sem látszott Sára a pólyából, amikor már tudtam, hogy a szobájába egyszer festek egy felhős falat. A Pinteresten böngészve találtam rá arra a tapétára, ami alapján a konkrét terv megszületett, és négy év csúszással meg is valósult. Akkor még azt hittem, hogy a szobában a felhők előtt egy drága kis királylány fog lebegni, pasztellszínekben játszó girlandok között, hatalmas babaházzal, balerinaruhában. Elvetemült kép, Sárának szerencséje volt, ugyanis jött egy Úrficska, aki odavágott a markolólapáttal, és azt mondta, itt aztán nem épül tündérpalota.
Nem könnyű úgy megválasztani egy gyerekszoba stílusát és hangulatát, hogy az fiúnak és lánynak is megfeleljen. Mármint Bobinak szerintem még mindegy, az ő fiús érdekeit egyelőre én képviselem, de Sára már kikéri magának, ha valami nem elég lányos.
Azért vannak uniszex alapok. Amit már a felhők előtt is tudtam, hogy a padló és a falak fehérek lesznek. És lehetőleg a bútorok is. Szerencsénk volt, drága barátnőmtől hozzánk vándorolt a teljes gyerekbútorszett, amivel előtte mindig csak az Ikea bemutatóterében szemezhettem. Egy ágy is járt hozzá, és hamarosan kaptunk hozzá egy ugyanolyat Ancsáéktól, mert náluk már a legkisebb lányka is kinőtte. Minden konkrétan az ölembe hullott. Beköltözéskor a gyerekszoba volt a legjobb hely, mindig ott tanyáztunk. Akkor még csak a szürke fal készült el, majdnem egy évet kellett várni, mire úgy láttam, belefoghatok a felhőkbe. Elkészítettem a stencilt, majd pontosan kimértem a felhők helyét. Ez utóbbi időrabló, de egyáltalán nem elhagyható momentum. A felhőkhöz elővettem az egy éve használt szürke falfestéket, és kevertem bele annyi fehéret, hogy kellőképp elüssön az alaptól, de még távol legyen attól, hogy fehéren vakítson. Bevallom, nem túl jó a monotónia tűrésem, ami rendesen próbára lett téve ebben az egyébként gyorsan lezajló folyamatban. De az eredmény kárpótolt, és Sára reakciója is, amikor hazatérve az oviból meglátta, mit követtem el aznap. Íme:

A pomponok a Karcsi papírboltjából érkeztek még Sára harmadik szülinapi partijára, onnan vándoroltak át a gyerekszobába. Na jó, kicsit lányosak, de legalább nem rószaszínűek. A fonott kisszékeket a titkos lelőhelyemről szereztem be. Békés megye egyik kis településén, túl a falu határán van egy olyan telep, amitől minden szenvedélyes gyűjtőnek elállna a lélegzete. Mondjuk ilyen kis fonott székek sok helyen beszerezhetők, de igazi kincseim származnak onnan, többek között Léna baba teázó bútorai is.

Szemben a felhős fallal, az ablak mellett kapott helyet a babakonyha, a legtöbbet használt része a szobának. Mindketten szeretnek kotyvasztani, és még az is előfordul néha, hogy mindezt munkamegosztással teszik, nem pedig ordítós, acsarkodós vitákkal tarkítva. A kis konyhát két éve rejtette az angyalka a fa alá, Papa(Apa), egy asztalos és az én közreműködésemmel. Az asztalos egy ilyen nem túl nagy haszonnal kecsegtető munkába is beletette minden szaktudását, és szuper alapot készített a terveim alapján. A kék-fehér "csempefalat" már én festettem egy sima fehér bútorlapra, és a sütő és kellékei is általam kapták meg végső kinézetüket. Apa, aki szintén nem veszi félvállról az ilyesmit, és egyébként is nagyon precíz ember, órákig kereste a műhelyben a megfelelő mini csaptelepet, mert emlékezett rá, hogy egyszer elrakta, hátha jó lesz még valamire. És milyen igaza lett. Plexilapot is vágott a sütő ajtajába, és persze felfúrta, felragasztotta és felszerelte az összes eddig említett hozzávalót. Nem is érdekelte Sárát a többi ajándék, amikor meglátta, majd letépte-kitépte a hatralmas papír csomagolásból a kis bútort. Nagyon elégedettek voltunk, Apa, én és az angyalka. Bobi is imádja, amikor hazaérünk reggel az ovis túránkról, először ezt veszi célba, és rendszerint első lépésként főz nekem egy kávét. Nem is tudom miért.
A fiús zászlósort a Mama(Anya) készítette még a kiságy fölé, a hímzett falikép pedig a másik Mama munkája.

A Sára polcáról pislogó őzikés nippet nem lehetett otthagyni a gyulai bolhapiacon, gondoltam jobb, ha itt veszélyezteti az életét nálunk. A kis papír házikó az egyik kedvenc gyerekjátékokat gyártó márkám, a djeco terméke. Volt benne egy papír királylány is, de túl korán raktam túl alacsony polcra szegényt. A zseniális őzikés bábkönyvet még az Újlipótvárosban vettem egy azóta megszűnt bababoltban.
A Bobi polcán sorakozó édes kis semmiségek közül a kutyus turkólóból való, a gurulós katicát tavaly nyertük farsangi tombolán, a képet pedig ajándékba kaptuk Bojtor Verabellától. A mágneses összerakható fa rakéta Janod termék, karácsonyi ajándék volt tavaly.
A baba Ancsa testvérem műve, aki a Rosehip Design kitalálója és tervező-alkotója, a térhatású képecskéket pedig, amik a krétatábla fölött sorakoznak, még én készítettem, egyszer, mikor még sok szabadidőm volt.

Ez tehát a hely, ahol gyermekeim nőnek-növekszenek. Természetesen ez a szoba is folyamatosan bővül új elemekkel. Legközelebb a karácsonyra kapott óriásbetűket fogom kifesteni, és kitenni a gyerekek ágya fölé, kinek-kinek a saját nevét, nehogy összekeveredjenek a dolgok ebben a kis világban.

Bobi közben megúnta a fotózást, és főzött nekem ebédet. Majd leültünk, és meg is ettük. Persze anya itt is fényképezett. Botrány!

Vasárnapi süti: Aranygaluska vaníliasodóval

Abszolút muszáj kategória! Az egyik legnagyobb gyerekkori kedvencem. Mostmár az én gyerekeimnek is az egyik lagnagyobb gyerekkori kedvence. És hogy az egész még autentikusabb legyen, a Nagyi (Anya) sütötte meg az unokáknak, aki épp nálunk vendégeskedett, pontosabban segédkezett, hogy pár napig minden kicsit könnyebb legyen. Nagyon tud és szeret is sütni, viszont eddig még sosem mérte le a mennyiségeket. Ösztönösen profi a témában, de mivel én szerettem volna tudni, hogy pontosan miből mennyi, miképp és milyen ütemezésben, hajlandó volt elviselni az ezzel járó zaklatást. Nem volt egyszerű, de megvan a recept. Köszönet érte! Csak ajánlani tudom, isteni!
És hogy mi kell hozzá? Íme a bevásárlólista.

Első lépésként meglangyosítom a tejet, feloldom benne a két kanál cukrot, majd belemorzsolom az élesztőt. Miután felfutott, beleütöm a tojást, és elkeverem az olajjal. Nehéz pontosan megfogalmazni, hogy miről ismerhető fel a "felfutott" élesztő, de ha bárki kipróbálja, szerintem azonnal felismeri az állapotváltozást, és nem lesznek kétségei. Én régebben ezeknél a mondatoknál csuktam be a szakácskönyvet vagy léptem ki a böngészőből, tehát senki fölött nem török pálcát, de azért érdemes kipróbálni. Ha bekövetkezett a várt kémiai reakció, fokozatosan hozzáadom a csipet sóval elkevert lisztet, és robotgéppel dagasztó funkción vagy puszta izomerővel addig dagasztom a tésztát, amig elválik az edény falától. Valahogy így fog kinézni.

Ezután konyharuhával letakarva meleg helyen duplájára kelesztem. Ha ez megtörtént, olvasztott vajjal kikenek egy 28-30 cm-es tortaformát, megszórom cukros dióval, és kanállal elkezdem beleszaggatni a tésztát, mintha nagyméretű galuskákat készítenék. A kanalat folyamatosan mártogatom az olvasztott vajba, és minden lerakott réteget vastagon megszórok a cukros dióval. A legfelső rétegre is jusson bőven dió! Erre még a maradék olvasztott vajat is rácsorgatom. Majd egy rövid ideig tovább kelesztem. Ha minden rendben ment, akkor valahogy így fog festeni, mielőtt beteszem a 200 fokra előmelegített sütőbe.

És így, amikor úgy 40 perc múlva kiveszem.

Miközben sül, elkészülhet a vaníliasodó. Ehhez 15 dkg cukrot, három tojást és egy vaníliás cukrot konyhai robotgéppel kissé habosra keverek, majd hozzáadok 3 evőkanál lisztet, és fokozatosan belekeverek 8 dl tejet. Ezután közepes lángon állandó keverés mellett felforralom, és amikor elkezd sűrűsödni, leveszem a tűzről. Nem érdemes vele sokáig várni, mert végleges állagát kihűlve éri el, és nem jó, ha megáll benne a kanál.

Jó étvágyat!

Álomfürdőszoba fekete-fehérben

Hogy miért érdemes energiát, időt, vágyakat áldozni egy fürdőszobára? Mi visz rá, hogy éjszaka, altatás után nekiálljak bútort csiszolni és festeni? Más szemszögömből nézve ez maga lehet a hiábavalóságok hiábavalósága, nekem viszont ennél sokkal többet jelent, egy késztetést, hogy újra átéljek valamit, ami egyszer már megtörtént velem, vagy méginkább azt, hogy megteremtsek valamit, ami mindig is csak vágy volt. Jó pár éve, hogy beléptem abba a budai villalakásba, ahol először megfogott ez a hangulat. Vagy érdektelenség-amit nem hiszek, vagy szándékos koncepció volt, de úgy tűnt, itt csak az idő nyúlt hozzá a tárgyakhoz. A tulajdonosok semmiből nem vettek el, mindig csak hozzátettek valamit, amitől a hely olyan sajátos jelleget öltött, hogy még az emlékeimben is megmaradt. A fürdőszoba is ilyen volt, a padlón fekete-fehér cementlap, de az is lehet, hogy mozaikburkolat, az emlékezésnek ez mindegy, és tulajdonképpen nekem is, mert mindkettőt szeretem. Kopott réz csaptelepek, karcos mosdókagyló, műalkotások a falon, és az ablakon beáradó, mindent ködös fehér fénybe burkoló természetes fény. Semmi luxus, még nem is a legpraktikusabb vagy legkényelmesebb, de olyan hangulat, amit fürdőszobában átélni elég szokatlan.
És hogy miről is beszélek? Íme a a vágy tárgya, a fekete-fehér fürdőszoba...ezeken a képeken épp luxuskivitelben.

forrás: housebeautiful.com

forrás: apartmenttherapy.com

forrás: annagillar.se

forrás: pinterest.com

forrás: myscandinavianhome.blogspot.se

forrás: Pure Green Magazine

forrás: pinterest.com

És lássuk a valóságot, legalábbis a valóság pillanatnyi állapotát. Nekem is van egy fürdőszobám, hatalmas ablakkal, déli fekvéssel. A beáradó természetes fény tehát megvan. Jó alap. Kád is van benne, ha nem is lábakon álló, és van egy ígéretes tömör fa mosdópultom, nagyméretű tükörrel. Ebből gazdálkodhatok. Semmit nem fogok lecserélni, nem fogom felverni a padlóburkolatot vagy leverni a bézs falicsempét, nincs lehetőségem új bútorokat, csaptelepeket, szanitereket venni. Mégis úgy gondolom, hogy a fenti hangulatból valami adaptálható még ilyen körülmények között is. Elég egy kis festék, pár szabad óra –csak összejön egy hónap alatt-, és utána már csak hosszú évek szerencsés gyűjtőmunkájára van szükség, hogy igazán jó legyen. Semmiség az egész. Bele is vágok. És az eredményről majd tudósítok.

Vasárnapi süti: Banánkenyér karamellás joghurttal

Valahogy ki kell bírni a hosszú téli estéket és a rövid ködös nappalokat, otthon, két beteg gyerekkel. Dehát mire jó a nappali álmodozás, ha nem erre?
Most, hogy sül a sütemény, van időm elképzelni, hogy miként is fogyasztanám el a frissen szervírozott édességet, nyugodtan egy csésze kávé mellett, természetesen ezüsttálcáról, apró kiskanállal csorgatva mellé a karamellás joghurtot, akárcsak egy klasszikus orosz nagyregény főhősnője.
A valóság e helyett az, hogy a két gyermekecském megőrülve a süti illatától kissé türelmetlenül ül a sütő előtt, hátha úgy hamarabb elkészül egyik kedvencük, a banánkenyér. Mindezt civakodás nélkül, mert azt már egy kétéves is belátja, hogy ebből az adagból bőven jut mindenkinek.
Hát, ez a kép sem rossz, lehet hogy pár év múlva egy nappali álmodozás vágyforrása lesz. És mintha lenne is itthon egy szép patinás tálcám, már csak egy csésze és egy kiskanál kellene. Na de vissza a valóságba!
A banánkenyér receptjére két éve találtam rá Ugrai-Nagy Tünde Manókonyha című könyvében. Borisz pár hónapos volt, semmire sem volt időm és energiám, ezért olyan receptet kerestem, amit gyorsan össze lehet állítani, az sem árt neki, ha Sára belekontárkodik, de mégis más, kicsit különlegesebb, mint a szokásos kevert tészták. Tél volt akkor is, így az is fontos szempont volt, hogy hozzáférhető anyagokból készüljön, emellett legyen tápláló és másnap is fogyasztható. Így esett a választás a banánkenyérre. Dió termett a gyulai kertben, mazsola, banán mindig van otthon, más nem is kellett hozzá. Már az illata is imádnivaló, hát még az íze. Megfelelt minden kritériumnak, így gyorsan felkerült a családi kedvencek listájára. Mióta teheti, Borisz is eszi, majszolja, falja, ő lett a legnagyobb rajongója. Frissen karamellás joghurtot kínálok hozzá, ami kiválóan kiegészíti, és kicsit lazítja a tömör süteményt. Pár éve láttam az elkészítését egy főzőműsorban, sajnos nem emlékszem melyikben. A sütemény másnap is tökéletes, de én szeretem megpirítani és vajjal átkenni. Legjobb! Mármint ha marad belőle másnapra.

És akkor jöhet a bevásárlólista

És íme a recept
Először villával összetöröm a jó érett banánokat. Elkeverem a lisztet a szódabikarbónával. Ez alkalommal két harmad süteménylisztet és a jó egészség kedvéért egyharmad tönkölybúza finomlisztet használtam, de készítettem már egyharmad teljes kiőrlésű tönkölybúza liszttel is. Utána habosra keverem a finomítatlan nádcukrot a vajjal, majd folyamatos keverés mellett hozzáadom egyenként a tojásokat. Ha ez megtörtént, mehet bele a liszt, az őrölt dió, a pépesített banán, a diódarabok, a mazsola és a joghurt. Jól összekeverem, és beleöntöm egy sütőpapírral bélelt kenyérformába vagy a most is használt kedvenc szilikon sütőformámba. 180 fokra előmelegített sütőben 35-40 perc alatt elkészül, ezután már nincs is más dolgom, mint a két kis strázsamester elől egy bravúros hadművelettel kicsempészni a sütőből és elrejteni valahova, ahol fogyasztható hőmérsékletűre hűlhet.
A joghurthoz pár órával hamarabb kell hozzáfogni, na nem azért, mert olyan hosszú ideig tart elkészíteni, hanem mert ennyi idő kell, amíg magától elkészül. Semmi mást nem kell tenni, mint egy adag jó minőségű, lehetőleg tejszínes, krémes állagú joghurtot (én a Cserpes natúr joghurtot használtam) beleönteni egy pohárba vagy mélyebb tálkába, és rászórni egy réteg finomítatlan nádcukrot. Majd lefedni, betenni a hűtőbe, és pár óra múlva kivenni a kész karamellás joghurtot. Addigra ugyanis a cukor elfolyósodik és a joghurttal elkeverve kitűnő karamellás finomságot kapunk.

Joghurt előtte és utána

A kész sütemény

És egy perc nyugalom a nappali álmodozás kedvéért

Vasárnapi süteményillat

Ahogy a sütőben sülő sütemény illata körbelengi a büszke anyát és a tőle mindent elleső lányát egy olyan giccses csendélet, ami az 50es évek amerikai grafikáin és reklámfotóin gyakran megjelenik. De én kedvelem ezt a korszakot, akárcsak a vasárnapi sütemény illatát. Megszoktam gyerekkoromban. Jó dolgom volt. Annak idején én is tanoncoskodtam anyám és nagyanyám mellett. Amikor első gyermekemet vártam, úgy éreztem, ebből ő sem maradhat ki. Márpedig én nem tudtam süteményt sütni, jót és sokfélét biztosan nem. A húgom, három gyerekkel és egyébként is nagyobb affinitással a téma iránt már előttem járt. Tőle kaptam kölcsön a Süteményeskönyv kezdőknek cimű könyvet. Megtanultam belőle újra az alapokat, amiket gyerekkorom óta elfelejtettem, így azóta ki tudom választani a zavarba ejtően bő receptkínálatból az ígéreteseket, emellett értelmezni tudom az olyan szájhagyomány útján terjedő kifejezéseket is, mint "annyi lisztet tegyünk bele, hogy a tészta olyan jó állagú legyen". És gyakorolni is volt lehetőségem, mert már az is kiderült, hogy mindkét gyerekem édesszájú. Továbbra sem vagyok egy sütiguru, és nem is ez tölti ki az életemet, de azért vannak ebben a témában is közölni való élményeim, ezért időnként, nem minden vasárnap, de mindig vasárnap elhozok ide is pár nagy kedvencet vagy friss, kedvencgyanús próbálkozást. A legelsőt pár nap múlva, most vasárnap.

Léna

Léna ötlete nem az idei karácsonyhoz köthető. Akkor fogalmazódott meg bennem, amikor elkezdtek a barbie-szerű hercegnőlények megjelenni a lányom polcán. Kikerülhetetlenek, és szerepjátékhoz is jók, tehát nem az volt a problémám, hogy ők vannak. De még nem is az, hogy nekem annak idején nem voltak, pedig az is igaz. Csak szerettem volna valami személyeset is a lányomnak, ami csak az övé, nem pedig egy statisztikai értelemben vett átlagos 3-6 éves korú lányé bárhol a világon. Léna neve már közös termék. Egy darabig ő volt a "baba, akit az angyalka hozott". Utána valahonnan előbújt a Magó név, de nem húzta sokáig, mert túl fiúsnak bizonyult. Jöttek-mentek a lánynevek, de mostmár stabilan Léna. Egyébként remekül beilleszkedett a hercegnők közé. Együtt játszanak, teáznak, utaznak Sára hátizsákjában, és majdnem minden éjjelre meghívja valamelyiküket a házába, hogy egyikük se aludjon egyedül. Én azért jobban kedvelem a másik kis kedvencet, sokszoreltört cicát, aki az alábbi tea partys képeken is látható. A játék ovi előtt folyt, de a fotók később készültek, ugyanis nálunk a stúdiómunkát a természetes fényviszonyok határozzák meg, és reggel esett az eső. De aki a cica helyett Sárával szeretné látni Lénát, megtalálja őket az idei karácsonyi posztban.

Léna otthont is hozott magával, ami a karácsonyhoz illeszkedve kapott egy mini izzósort is az ünnepi hangulat kedvéért. A véletlen hozta, hogy pont egy olyan fa dobozon akadt meg a szemem, aminek van két bevésett fogantyúja. De jobb nem is lehetne, ugyanis Sára előszeretettel hurcolja magával a lakásban a könnyű kis házacskát.

Az öltözködés az egyik legmacerásabb oldala a mindennapjainknak, így úgy gondoltam, nem lennék hiteles ebben a témában, ha Léna kimehetne a hidegbe csipkés kis ruhájában. Ezért a házikóban karácsonykor lapult egy teljes téli menetfelszerelés is, apró kis öltöztető kezekre tervezve.

Finom ajándékok

Ehető ajándékhoz ötletet, receptet találni manapság nagyon egyszerű, majdnem minden gasztroblogger oldalán ráakadhatunk. Én nagyon szeretem Kaldeneker György konyháját, különösen a lekvár és chutney receptjeit. Idén lilahagymalekvárt, kakukkfüves-citromos fűszersót, céklalekvárt és citromos fűszerkrémet készítettem a családtagjaimnak és a barátaimnak ajándékba. Ez utóbbi az oldalon talált recept szerint zöldcitromból készül, de az nekem túl fanyar lett, ezért végül citromból készítettem el. Az édesszájúak ropogós müzlit és házi mini marcipános szaloncukrot kaptak. Mindkettő Ugrai-Nagy Tünde Manókonyha cimű, gyerekeknek szánt szakácskönyvéből származik. Annyit változtattam, hogy a müzliben a mogyorós részeket dióra cseréltem, ugyanis nagyon finom dió terem nálunk, a szaloncukrok egy részébe pedig aszalt barack helyett aszalt áfonyát daraboltam. Igazán nagyon finom lett. A gyerekeim mindenféle trükköket eszeltek ki, hogy kicsaljanak a kamrából pár darabot karácsony előtt. A legkreatívabb verzió az volt, amikor angyalokat játszottak, akiknek eltört a szárnyuk, és csak akkor tudtak meggyógyulni és elvinni a gyerekeknek az ajándékokat a karácsonyfa alá, ha kaptak egy-egy szaloncukrot. Természetesen az angyalok mindig meggyógyultak, de azért maradt valamennyi szaloncukor a vendégeknek is.

A nagy ajándékozásban elmaradt a dokumentáció, de egy-két kép azért született.
Itt egy pasis verzió látható fűszeres citromkrémmel, kakukkfüves-citromos fűszersóval, chilivel és gyömbérrel.

Itt pedig egy csajos összeállítás, egy zacskó finom müzlivel, és egy papírtölcsérnyi mini szaloncukorral.

Karácsonyi dekor 2014

Fagyos-zúzmarás hangulatot képzeltem el, csipetnyi glamour-os csillogással. De mindez másodlagossá vált, amikor Sára lányom belekezdett kéthetes szobafogságába kicsivel az ünnepek előtt. Magával rántotta a testvérét is, így újabb célok fogalmazódtak meg, amik egyáltalán nem voltak kapcsolatban a dekorációval. De a gyerekek meggyógyultak, és a tervezett családi karácsony ismét megvalósulhatott. Idén már sütöttem-főztem, és mindenkinek készítettem ehető ajándékokat is. Nagy divatja van az ilyesminek, rengeteg receptet lehet találni, de nekem megvannak a kedvenc forrásaim. Igazán élvezetes volt összerakni őket, remélem elfogyasztani is. De ezekről a finomságokról még lesz szó egy külön bejegyzésben. Eljött a karácsony, betegség ment, ételek, ajándékok készültek, de a tervezett dekoráció és a rá fordítható idő sehol. Az idei ünnepi készülődés szinte egyetlen dekorációs beruházása három papír pompon volt a Karcsipapírtól , a tervezett hangulathoz illő színekben. Ezeket már "felborzoltam" korábban, a hálóban várakoztak felfüggesztve. Készítettem hozzá csomagolópapírból egy zászlósort is, hogy teljes legyen az összkép, és már mehettek is a fenyőfa mellé a nappaliba. A kandalló fölé kötöttem egy igazán hatalmas koszorút örökzöldekből. Egy darabig teljes természetességben pompázott, de miután szépen kiszikkadt, kapott egy csodás, ódon ezüst színű üveggömböt és egy kis zúzmarát. Sosem használtam műhavat eddig, mert nagyon távol áll tőlem, amit általában csinálnak vele. De elfogyott itthon az akrilspray és a helyi boltban csak ezt tudtam beszerezni. Kipróbálva kiderült, hogy varászlatos és természetes hatású dekoráció készíthető vele. Így az újonnan kötöttt nagyméretű koszorúkat is ezzel fújtam be, nagyon vékony rétegben. És ezzel le is járt az időm.

A képen a lányom látható, újdonsült babáját szorongatva a nagy családi karácsony reggelén. Léna babát az angyalka saját kezűleg készítette, és hozott hozzá egy babaszobát is. De erről lesz még szó később.

Íme az óriáskoszorú a kandalló falán.

Dekoráció a konyha-étkezőben szarvassal, ágakkal, koszorúkkal és zúzmarás ódon csillogással.

A nagyméretű lerakóasztal az ünnep alatt roskadásig telt süteményekkel, ahogy mindenki elhelyezte rajta a sajátját. A képeken pár nappal később látható, az asztalról leszedett porcelántányérokkal, kristálypoharakkal, ezüstös, illatos rozmaringágas dekorációval.

Fátyolos fényjáték a konyha egyik ablakán. A hópelyheket tavaly kaptuk az unokatestvérektől, a városkás árnykép idén készült hozzá.

A bejárathoz beköltözésünk óta még nem volt időm hozzányúlni, így a maga kopottas valójában igazi vintage hangulatkeltő. A dekoráció is ehhez igazodik. A tavalyi textil szívek közül a piros kockás darabok most itt díszítenek, szalagokkal kiegészítve, természetesen szintén ágakon. Miután elfogytak a fényei, az adventi koszorú is ide került, nagyméretű tömbgyertyával a közepén.

Pár nappal karácsony után arra ébredtünk, hogy beköszöntött hozzánk a tél. A lányom szerint ugyanis ez az évszak kizárólag hótakaróval együtt létezhet. Mentünk is pár kört a bobbal, pizsamára húzott síoverálban.